Aki valaha is látott Harry Potter filmet, annak talán van sejtése róla, hogy mi az a merengő. Egy olyan tárgy, amibe az ember egyszerűen elraktározhatja a gondolatait, amikor azok szinte túlcsordulnak a fejében, de bármikor előveheti őket, amikor úgy érzi, éppen arra a gondolatra van szüksége. Néhány évtizeddel ezelőttig ilyen volt a fehér papír és a tinta, az emberek kifejezhették gondolataikat az írásban, ami talán megkönnyítette, a velük történtek feldolgozását. Persze a merengő csak egy kitalált, fantasztikus tárgy, amelyről sokszor álmodtam, hogy milyen jó lenne egy ilyen, de most a laptop és az itteni írás funkcionál egy amolyan modern-kori merengőként, mert azt hiszem a dubaji élet sok újdonságát nem tudnám megemészteni, ha ezeket a gondolatokat nem tudnám kiírni magamból.

A minap egy olyan jelenséget, az iszlám világban azt hiszem teljesen megszokott, mindennapi tevékenységet láttam, ami megmondom őszintén egyarán váltotta ki a megdöbbenésemet, csodálatomat és kicsit talán a hitetlenségemet is. Az autópályán vezettem este 6 óra körül, ami így november elején itt a naplementét jelenti és éppen mérgelődtem, hogy mekkora dugó van, amikor egy furcsa dologra lettem figyelmes.

Egyre több autó és busz kezdett vészvillogóval vagy anélkül (sok esetben egyáltalán bármilyen világítás nélkül, ami teljesen megszokott akár sötétben is, hiszen nem kell mindenkinek tudnia, hogy ott egy másik autó közlekedik a tök sötétben) megállni a leállósávon. Azt hiszem jó európai sofőrökként mindannyiunkba beleverték, és valahol evidens számunkra, hogy az autópálya leállósávján csak akkor állunk meg, ha tényleg vészhelyzet van. Nos, úgy gondolom, itt ennek semmilyen jelentősége nincsen, ugyanis az emberek az autóikból és a buszokból kiszállva elkezdték a kezük ügyébe akadó rongyokkal, ruhadarabokkal, a lehetőségekhez képest egy homokos, poros  6 sávos autópálya szélén a sivatag közepén legalább a kezüket megtisztítani, megtörölgetni. Ezután egy ruhadarabot vagy valamilyen pokrócot a földre terítettek és egymáshoz már-már kínos közelségben - egy gombostűt nem lehetett volna leejteni két leboruló ember között - imádkozni kezdtek.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor tényleg tudatosult, hogy egy teljesen másik világba csöppentem. Ami egy hajszállal sem jobb vagy rosszabb, mint bármely hely a földön, amit az ember otthonának nevezhet, csak teljesen merőben más elvek és szokások vezérlik. Senkit nem érdekelt, hogy ezzel az autópályán még nagyobb dugó lesz, vagy hogy felmerül a veszélye annak, hogy valakit mégis csak elütnek a félhomályban. Ez mind nem számított, hiszen eljött az esti ima ideje és úgy éreztem, ezeknek az embereknek ez éppen olyan természetes, minthogy hazafelé még beugranak egy kiló kenyérért / pitáért a kisboltba a vacsorához. Azt hiszem a természetessége volt a legmegdöbbentőbb, szinte szégyelltem magam, ahogyan nyitott szájjal, megbabonázva nézem őket. Aztán még egy érzésre figyelmes lettem magamban, ami talán az írigységhez állt a legközelebb. Írigyeltem, hogy mindezt ilyen közösségben, együtt élik meg, egy számukra mindennapi de mégis nagyon fontos dolgot.  Úgy éreztem, hogy ezekből az emberekből inkább hiányzik a nyugati emberekre jobban jellemző zárkózottság, ők bátran megélték ezt az élményt együtt, nem számított, hogy ki mit gondol róluk. És néha olyan jó lenne, ha az ember kevesebbet adna arra, hogy mit gondolnak majd a tetteiről más emberek, talán többször tehetnénk azt, ami nekünk fontos, jól esik vagy éppen megnyugtat. És ott a 311-es főúton, Sheikh Mohamed Bin Zayed útján megnyugtató volt azt látni, hogy ezek voltak a szokások itt sok éve, amikor nem volt még autópálya, épp úgy, ahogyan ma, és  ki tudja még meddig, de ez lesz a szokás.

Ezután a néhány perces elmélázás után, az imák véget értek, a pillanat elszállt,  a pokrócok és leterített leplek felgöngyölítődtek és a leállósáv kirürülni látszott, növelve az amúgy is elképesztő forgalmat a sivatagi, szinte már giccsesen szép naplementében...