Harmadik rész. Kezd egészen komikussá válni a történet. Miért tartunk a harmadik résznél? Miért tart az egész lassan fél éve? Svájcban 15 perces folyamat volt, amiből 10 perc sorbanállás volt. Dehát ez a Közel-Kelet. Mondjuk ha létezik ilyen, akkor annak a Svájca. 

Március 14. Ez az a nap, amire február 8-án időpontot kaptam, hogy letehessem a forgalmi vizsgámat. Apró kellemetlenséget okozott, hogy akkor már két napja szabadságon voltam, úgy terveztem, hogy 12-én Haza utazom majdnem két hétre. De így sikerült, az időpontot nem foglaltam át. Ha már ennyit szívtam vele, akkor legyünk túl rajta. 

Szokásos módon, az előtte lévő napra vettem egy órát, hogy ne érjenek meglepetések a vizsgán, és ne várjanak el tőlem olyat, amiről fogalmam sincs. Mostanra már egészen jóba kerültem az oktatómmal, aki egy viszonylag hiányos angol nyelvtudással rendelkező, ámde nagyon jókedélyű, mélynövésű Jean-Claude Van Damme-ra hasonlító muki. Beültünk az autósiskola több száz darabot számláló autóflottájának egyikébe, és nekivágtunk Dubai mélyen titkolt iparnegyedének.

Két zárójel. Egyik: itt az autósiskolának saját autói vannak, az oktató nem a sajátján tanít vezetni, és a vizsga egy másik autóval zajlik. Ja és a vizsgán amúgy az oktató nincs is jelen. Másik: van Dubainak egy városrésze, amelyről inkább nem beszél. A Mall of the Emirates (a sípályás hely) és a Downtown között elnyúló Al Quoz. Ez egy klasszikus értelemben vett iparnegyed. Betongyárakkal, vasművekkel, autószerelő műhelyekkel, és munkásszálásokkal. Nem egy képeslapra való hely, ennek ellenére végtelenül izgalmas betekintést enged a csillogás kulisszái mögé. Ebben az iparnegyedben zajlott a forgalmi oktatás és másnap a vizsga is. Zárójel bezárva.

Már az autósiskolából történő kigurulás alatt láttam az oktatómon, hogy ellazul a felismerés tudatában, hogy ez egy nyugalmas óra lesz, és a diák nem próbál majd meg forgalommal szemben behajtani a körforgalomba. Kézi-váltós autóra csináltam a jogosítványt, tehát már az első métereken be tudta lőni, hogy mennyire megy ez nekem. 

Az autósiskolában az órák egy elég szigorú órarend szerint szerveződnek. Minden óra harminc perctől a következő óra harminc percig tartanak, tehát féltől félig. Minden egyes oktató ebben az ütemben tart órát. Igazából az órákat nem is az oktatóval kell egyeztetni, hanem az irodában, ahol a fizetés is zajlik. Korrupció kizárva. Ennek a szigorú órarendnek a sok előnye mellett azért van egy elég komoly hátránya: hatalmas dugó volt a tanpályáról kifele menet, majd az óra végén visszafelé is. 

Miután sikerült kikeveredni az iskolából, elindultunk felfedezni Al Quoz-t. A főbb útvonalakat magam is ismerem, egérútnak egész jól használhatók csúcsidőben. De a kisebb sikátorokat már kevésbé. És hiába sakktábla szerű az elrendezés és csak merőleges és párhuzamos utak vannak, annyira azért mégsem egyszerű, mert nem minden út tart addig, mint nekem logikusnak tűnne. 

Al Quoz térképe, forrás: Google Maps

A vezetés során folyamatosan kérdeztem az oktatómat, hogy mi a szabályos, és mi nem. Egészen megdöbbentő különbségek vannak ugyanis a szabályok és a valóság között. Egyszer például rám szólt, hogy tartsam a biztonságos követési távolságot, amikor a piros lámpánál nem öt, hanem csak három méterre áltam meg az előttem haladó teherautó mögött. Meglepődve és kérdőn tekintettem rá, és kérdeztem, hogy akkor miért vannak az autópályán 140-nél FOLYAMATOSAN és villogva a csomagtartómban. Nevetve és egyetértően csak annyit mondott, hogy a vizsgán tartsam a követési távolságot. A sebesség betartásáról is eltérő véleményen voltunk. Otthon ugye azt tanítják, hogy 50 a korlátozás, 45-nél ne menj többel. Itt viszont: 60 a koráltozás, 65-ig nem szólnak rád, de azért 70-nél ne menj többel. Világos, nem? Ennek kicsúcsosodása az volt, amikor mentünk egy szervízúton kb 45-el, és kérdezem, hogy ugyan itt amúgy mennyivel lehet menni. Amúgy 20-al. Satufék, kérdés: akkor miért nem szól, hogy ne menjek már 45-el?! Ja, azért, mert máskülönben letolnak. Na, így mennek itt a dolgok. Ott adtam fel a kérdezősködést, amikor arra kért, hogy kerüljem ki a piros lámpánál előttem keresztbe álló kamiont, ami próbált egyel beljebb sorolni (ez egy amúgy rettentően idegesítő és jellemző szokás itt, hogy az utolsó pillanatban, három sávval odébbről is besorolnak az ember elé, autópályán ezzel mind a hét sávban dugót okozva). Ehhez át kellett lépnem az úttest szélét jelző sárva vonalat, amiről tudom, hogy szigorúan tilos még csak hozzáérni is, nemhogy átlépni. Mondom tehát, hogy ez így nem túl szabályos. Mondja is, hogy persze, hogy nem az, a vizsgán ne is tegyem, de most mehetünk. Teljesen egyértelmű ez is, nem? 

Ilyen tudással felvértezve vágtam neki a másnapi vizsgának. Tudva, hogy bármi is lesz, nekem este 21:35-kor felszáll a gépem Pest felé, ahol tíz gyönyörű nap vár rám. Ez a tudat azért kölcsönzött némi nyugalmat. Az elején. Mert nem tudtam, hogy ez a folyamat mennyi időt is vesz igénybe pontosan. 

10:50-re volt lefoglalva a vizsgaidőpont, előző este felhívtak, hogy azért tízre legyek ott. Már rég túlvagyunk azon a ponton, hogy az ilyeneket megértsem, odamentem tízre teljesen feleslegesen. 10:50-kor szólított egy testvér, hogy mehetünk. Hárman ültünk be vizsgázók a kocsiba, plusz az anyósülésre a pöttöm arab vizsgáztató. Tényleg pöttöm volt, a sok daliás Abdullah között egészen viccesen nézett ki. 

Én vezettem elsőnek hármunk közül. A vizsga nyolc percig tartott. Két sávváltás, egy jobbkanyar és egy zebra volt benne. Azonnal ki is vett a kormány mögül, ne húzzuk az időt feleslegesen. Beült a második delikvens...

A sok taxizás után azt hittem, már nem tudnak meglepni. Csak azt nem vettem számításba, hogy azért a taxisnak mégiscsak VAN jogosítványa, ezeknek a gyerekeknek akikkel vizsgázom viszont NINCS. És nem is lesz egy darabig. Halálfélelmem csak azért nem volt, mert tudtam, hogy a kis arab vizsgáztató bele fog nyúlni a vezetésbe, és nem fogja hagyni, hogy bárkinek is baja essen. Főleg saját magának. És bele is nyúlt amikor gond nélkül besoroltunk volna egy kamion eslő és hátsó tengelye közé. Vagy amikor a "menjünk balra" utasítást a körforgalom előtt a vizsgázó úgy értette, hogy MENJÜNK BALRA. 

Röviden. Én átmentem, a másik kettő nagyon nem.

Azt hittem a vizsga után, hogy megvagyunk, pár perc papírmunka, és kész is. De a Közel-Kelet megint pofán vágott. Azt mondták, hogy folgaljak helyet a váróban, majd szólítanak. Egy óra várakozás után odamentem az ügyintézőhöz, hogy akkor mégis most mi lesz. Ő kérdőn nézett rám, hogy egyáltalán mire várok. Mondtam, hogy most voltam vizsgázni, azt mondták várjat itt. Ja, hát miért nem szóltam előbb. (???) Elküldtek az óráimat igazoló jelenléti ívért. Utána felküldtek egy emelettel feljebb az összes papírommal, hogy ott majd megkapom a jogosítványom. Itt egy pakisztáni ügyintézőhöz kerültem, aki akkurátusan átnézte mind a 78 oldalnyi dokumentumomat, és megakadt a szeme az útlevél-fénymásolatomon. Én pedig abban a pillanatban tudtam, hogy ma nem kapok jogosítványt. Ugyanis nem volt nálam az útlevelem, miután csak a helyi személyit kérték. Ekkor viszont lezajlott dubai életem egyik legfordulatosabb beszélgetése.

- Hmm. Útlevél - mondja a faszi, inkább magának, mint nekem. Nincs nálam, remélem nem fogja kérni. Közben a vízumomat nézi. 

- Igen uram, az a fénymásolata, nem szóltak, hogy hozzam magammal. - válaszolom.

- Hol dolgozik maga? - kérdi iszonyatos szigorral.

- A légitársaságnál, ott a vízumban a neve és a beosztásom is.

- Azt látom, de hol dolgozik?

- Elnézést, azt hiszem nem értem mire gondol. 

- Hol van az irodája?

- Ja, úgy érti hol dolgozom helyileg? A reptéren.

- Jó, de ott pontosan hol?

- Öhm .... - ez egyáltalán nem releváns kérdés, és igazából semmi köze hozzá, ráadásul némileg érzékeny információ is biztonsági szempontból, de basszus valamit válaszolnom kell. - A 2-es terminál mellett az egyik épületben. 

- Hol van a bejárat pontosan? - kérdi egyre nagyobb szigorral és magasabb hangsávban. Érzem, hogy nagyon furcsa irányba halad ez a beszélgetés.

- A rendőrséggel szemben van a bejárat. Csak egy rendőrség van azon az oldalon, könnyű megtalálni. - válaszolom. A rendőrséges sztori amúgy igaz is, de a mi bejáratunk a rendőrség parkolójára néz, de ez most mindegy, valahogy menekülni kell ebből a beszélgetésből. 

- Értem. Szóval hogyha odamegyek, akkor tudok valakivel beszélni? - egyre furcsább irányba halad ez a beszélgetés. 

- Nézze, ez egy nagyon nagy cég. Pontosan miről akar beszélni? - kérdem, és már nem igazán tudom, még mindig a jogosítványomat próbálom-e megszerezni, vagy egészen másról van-e szó. 

- Maguknál akarok dolgozni, valakivel beszélni akarok, aki fel tudna venni engem magukhoz.

- Elnézést, mivan??? - veszítem el egy pillanat alatt a türelmem. 

- Sose válaszol nekem senki amikor magukhoz jelentkezem. Beszélni akarok valakivel, aki illetékes az ügyben.

- Nézze uram, én a cég operatív részlegén dolgozom, a személyezeti iroda egészen máshol van.

- Értem, írja le nekem a címet, hogy hol pontosan.

- Az év eleje óta nem veszünk fel senkit - mondom, miközben írom a címet.

- Igen, olvastam az újságban, de majd mondom, hogy ismerem magát, az hátha segít. - mondja egyre szélesedő vigyorral az arcán. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy komoly hivatali beszélgetés, vagy vesz valahol egy kamera. 

- Semmi gond, nyugodtan hivatkozzon rám. Ma még megkapom a jogoaítványom? - válaszoltam már én is nevetve.

- Persze uram, a szomszédos szobában átveheti.

Hát így lett végül a forgalmi vizsga vége után három órával, a beiratkozás után majdnem fél évvel jogosítványom. És az első felest már a dubai reptéren a Galadari autósiskola összes éldolgozójára ittam.