Február 3.

2012 óta ez az a nap, ami egyfajta új kezdetet szimbolizál. Hatodik éve ezen a napon egy picit elgondolkodom azon, hogy milyen lenne az élet, ha azon a gyönyörűnek induló reggelen nem úgy alakulnak az események, ahogy.

Hat éve ment csődbe a Malév, az első igazi munkahelyem. Szokásossá váló éves beszámoló következik.

Kiválóan emlékszem arra a pénteki napra. Pécsett voltunk párommal és egy másik baráti párral. Egy amolyan fiatal-páros hétvégi pihenésre utaztunk, sokáig terveztük. Az első igazi felnőttes utazásaink egyike volt ez. 2012. Február 3-a azonban nem úgy alakult, ahogy elterveztük. És nem csak az egy nap változott meg, hanem gyakorlatilag az egész életünk.

Reggel, ébredés után egy üzenet várt a telefonomon a Bécsben élő barátomtól, hogy akkor most mi lesz a fizetéssel, meg úgy általában mi lesz most a munkával. Egyáltalán nem értettem, miről beszél, de sejtettem, hogy valami nincs rendben. Felmentem az egyik hírpoltárla, és tudtam, hogy elég nagy a baj. 

Ami utána jött, az viszonylag nagy nyilvánosság előtt zajlott, és viszonylag gyorsan. A Malév megszűnt, és vele együtt hazánk egyik - addig - legismertebb nemzetközi terméke is. Rengeteg ember és vállalkozás ment tönkre. Rengetegen voltak kénytelenek feladni korábbi életüket, és sokan voltak kénytelenek elhagyni az országot, hogy a szakmájukban tudjanak maradni. És ezek között a sokak között találtuk magunkat mi is. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e a csőd körülményeiről, az azóta eltelt évek szakmai átalakulásáról, arról, hogy hazánk milyen lehetőségeket hagy ki azóta is napi szinten, illetve milyen szakértelmet engedett szélnek. De úgy döntöttem - többek között a korábbi évek hasonló bejegyzéseinek hozzászólásai miatt is -, hogy ez a bejegyzés inkább személyes hangvételű lesz. A szakma máskorra marad.

Hosszú utat tettünk meg azóta. És a 'hosszú' alatt nem csak fizikai távolságról beszélek, hanem amolyan jellemfejlődésiről is. Korábban elképzelhetetlen helyeken éltünk, jártunk, elképesztően izgalmas embereket és kultúrákat ismertünk meg. 

A közel négy éves svájci tartózkodásunk kinyitotta számunkra a világot. Megtapasztaltuk, hogy milyen kilépni a magyar valóságból, és egy sokat démonizált, jóléti, nyugati társadalomban élni. A tapasztalás minden pozitív, és negatív értelmében értve a dolgot. A családtól, megszokott otthoni környezettől való elszakadás sokkal nehezebben ment, mint gondoltuk. Nyilván, hiszen szinte gyerekként kerültünk ki. Nemhogy külföldön nem éltünk előtte, de még csak külön a szülői háztól sem. Persze rengeteg támogatást kaptunk otthonról, de a távolság nagy volt. Aztán elkezdtünk hazajárni, és már egy picit más szemmel tekintettünk az otthoni dolgokra. Az otthon korábban megszokottak már elkezdtek furának tűnni. Legjobb példa erre az volt, amikor a pesti bankban letegeztek. Valahogy rosszul esett. Nem azért, mert egy berni bankban elő sem fordulhatna... Vagyis, tudjátok mit? De azért. Egy bankban voltam, nem a sarki Mekiben. Szóval ay első mondattal letegeztek.

- Miért akarOD megszűntetni a bankszámlÁD? - hangzott a kérdés később
- Mert külföldön élek, nincs rá itthon szükségem. - válaszoltam
- Igen, és hol?
- Svájcban. - És mi volt a legrosszabb ebben a válaszban? Nem az utána jövő, irigységgel kevert sértődött tekintet. Nem a lekezelő stílus, amit kiváltott a válasz. A legrosszabb az volt, hogy a végén én szégyelltem magam. Szégyelltem magam, amiért külföldön élek, amiért erről mindenki egyből arra asszociál, hogy sok pénzem van. Hogy amikor elhangzott, hogy Svájcban élek, folyton kényelmetlen helyzetbe kerültem, és folyamatosan kitérő válaszokat kellett adnom a ’Mennyit keresel?’ kérdésre, ami a második kérdés volt minden egyes alkalommal. Illetve az ’úúúú de szerencsés vagy, amiért sikerült kint elhelyezkedned’ típusú reakciók sem javítottak a helyzeten sokat. Aztán szépen megtanultuk ezeket a helyén kezelni. Tudtuk, hogy keményen megdolgozunk azért, amink van, és azt is, hogy kint sincs kolbászból a kerítés. A kezdeti feszélyezettséget mára felváltotta a büszkeség és a megértés. A büszkeség azért, mert bebizonyítottuk, hogy megálljuk a helyünket a nagyvilágban. A megértés pedig azért, mert tudjuk, hogy nem személyes töltetű ez a reakció, és nem is igazán nekünk szól.

De nem csak lelki fejlődésen mentünk keresztül. Valamilyen szinten hozzászoktunk egy másfajta élethez. Rengeteget utazunk hála a légitársasági kedvezményeknek. Olyan helyeken jártunk, amikről nem is sejtettünk, hogy valaha lehetőségünk lesz eljutni. Egyesült Államok, Európa legtöbb országa, Kuvait, Sri Lanka, és legutóbb, igaz csak egy fordulóidő erejéig, de Afganisztán is szerepel a listán. Minden egyes utazással többek leszünk, olyan élményeket szerzünk, amiket senki sem vehet el tőlünk. Elmondhatjuk, hogy olyan helyeken lakhattunk, ahova a legtöbben eljutni sem tudnak. Megadatott sivatagban napfelkeltét nézni; tengerből naplementét nézni, majd húsz percen belül otthon zuhanyozni; Skócia legnyugatibb pontján whisky-t kóstolni; Sri Lankán teaültetvényen sétálni; az Alpok csúcsáról légi-hadgyakorlatot nézni, onnan leszánkózni; arab piacon eltévedni, és még rengeteg olyan élmény, amik elválaszthatatlanul a részünkké váltak. Formálják a mai énünket.

A sok utazás mellett rengeteg új barátot is szereztünk. Olyan barátokat, akikkel aligha találkoztunk volna, ha nem hagyjuk el 2012. február 3-a miatt a komfortzónánkat. Olasz, svájci, német, francia, spanyol, holland és bizony magyar barátaink is lettek. Magyar barátok, akikkel már külföldön hozott össze az élet.

Azt mondják, amikor bezáródik egy ajtó, akkor legalább három másik nyílik, csak be kell rajta lépni. Nekünk nem volt választásunk. Az ajtó nem záródott, hanem csapódott. Az új lehetőségekkel pedig úgy éltünk, hogy nem is fogtuk fel mi történik körülöttünk. Az élet felgyorsult, mi pedig alkalmazkodunk. Próbálunk.

Hat év. Visszanézve nem is tudom, hogyan jutottunk idáig. Vezetnek minket odafentről? Ki tudja. Egy biztos sajnos. Az égiek társasága, akik lenéznek ránk, egyre csak gyarapodik. De azért örömre is van ok, nem is kevés. Elköteleztük magunkat egymás iránt. Az elmúlt hat év egészen biztosan máshogy formált minket, mint előre sejtettük. De az összes élménnyel többek lettünk, és bárhova is sodor a következő időszak, tudjuk, hogy készen állunk rá.